Teljesen véletlenül eszembe jutott az előbb, hogy két évvel ezelőtt az országgyűlési választások idején állati jó paródiák készültek a különböző pártok plakátszlogenjeiből, és volt közöttük jó néhány sci-fi és fantasy vonatkozású is. Előkerestem őket a régi archivált cuccaim közül, hátha van még valaki aki nem látta.

Ez itt éppen nem sci-fi de nagyon jó.

Végül pedig következzen a legnagyobb kedvencem.

Nemrég fejeztem be Hackett monumentális űroperájának második kötetét, és feltétlenül írnom kell róla pár sort.

A történet A Negyedik Gyarmat és Az Ötödik Gyarmat c. könyvekben megismerhető wancten nép sorsának alakulását mutatja be évszázadokkal a korábbi regények után. A wanctenek régen a Wanctena bolygón éltek, ám jöttek a meuhrik és leigázták őket. Egy sikeres lázadás után a wanctenek egy része elhagyta szülőbolygójukat és átköltöztek a Whainellre. A Whainell közelében azonban megjelenik egy vándorló fekete lyuk, amely elpusztítja a Napot. A kozmikus események hatására a Whainell kilőködik a naprendszerből és sodródni kezd a világűrben. A wanctenek a lakhatatlanná vált bolygó felszínéről leköltöznek egy mesterséges barlangrendszerbe és ott próbálják átvészelni a katasztrófát. Egy évezredes sodródás után aztán a Whainell egy lakható világ, az Erdőhold közelébe ér, és a wancteneket teljesen elbűvöli a lehetőség, hogy kijöhetnek a barlangokból, átköltözhetnek és maguk is a felszínen élhetnek. A probléma csupán az, hogy az Erdőholdon értelmes lények élnek…

Ez a történet kiindulópontja. A regényekből megismerhetjük a két különböző, ám mégis annyira hasonló nép találkozásának krónikáját. A cselekmény nagyon izgalmas, akciódús, emellett azonban megjelennek benne bőven igazán elgondolkodtató kérdések is. A szereplők igazán jól lettek ábrázolva, a főhősökkel nagyon könnyen azonosulni lehet, emellett azonban nem minden fekete vagy fehér, vannak benne bőven “szürke” jellemek is. Igazán érdekesen mutatja be, hogyan ébrednek rá a wanctenek és az erdőholdiak, hogy a jövőjük záloga, ha összefognak.

Külön öröm volt számomra, hogy a regények egy világon játszódnak Hackett korábbi történeteivel. Sajnálatos azonban, hogy az író honlapját böngészgetve olyan érzésem volt, hogy afféle ifjúkori tévelygésként beszél A poszthumán döntést kivéve minden művéről, és ezek után nem sok esélyt látok az évekkel ezelőtt beígért folytatásra. Vagy ha mégis, az már nem az a Hackett lesz, akinek a műveit megszerettem. Pedig nagyon jó lenne kézbe venni az A halhatatlanok legendája c. regényt.

Az előbb olvastam az SFPortalon egy kis cikket az űrturizmusról, amelynek a végén elrejtve találtam egy nagyon érdekes mondatot.

“Előbb-utóbb kidolgozásra kerülhetne egy olcsóbb módszer is, amellyel nem csupán az űrturisták, de a Föld egyes pontjai között utazgató turisták is gyorsan és költséghatékonyan tehetnék meg az utat egyik helyről a másikba.”

A Shadowrun regények és szerepjáték világában olvastam korábban erről az utazási módról. A turistákat fellövik a légkörön kívülre, onnan pedig a Föld teljesen más pontján landolnak. És az egész alig telik egy kis időbe.

Gyors? Az biztos. Költséghatékony? Na azt majd meglátjuk, valahogy nem tudom elhinni, hogy olyan olcsó lesz, hogy jobban megéri majd mint egy néhány órás repülőút.

Mindenesetre a sci-fi írók egy újabb agyszüleménye látszik valóra válni, ahogy azt már megszokhattuk…

Az előbb néztem meg a Miracles c. sorozat 1×08-as részét, amiben elég érdekesen magyarázták meg, hogyan képzeljünk el egy időlegesen létrejövő időhurkot:

“- Képzeld el, hogy az évek egymásra rétegződnek, mint a Sunday Times lapjai! Képzeld el, hogy kávé ömlik a legfelső lapra! A lap átnedvesedik, áttetszővé válik, és te elolvashatod, ami a második lapon van.
- Láthatóvá válik a múlt?
- Tömören. És ha a felső lap megszárad…
- A múlt ismét láthatatlanná válik.”

Jó kis sorozat ez, lehet írok majd róla később egy ismertetőt.

Sajnálom hogy ezt kell mondanom, de akármennyire szeretem is Sheenard műveit és a Mysterious Universe történeteket, ez most nem igazán fogott meg.

Maga a sztori érdekes lenne, a főszereplő azonban szerintem nagyon irritáló volt. Végig idegesített a folytonos paranoiás agyalása, az ilyenkor következő hosszas, számomra néhol már-már érthetetlenül zavaros eszmefuttatások és állapotleírások pedig egyenesen az agyamra mentek. Gyakran kaptam magam azon, hogy bekezdéseket ugrok át, pedig ez nem jellemző rám.

Annak ellenére, hogy már nagyon vártam, hogy a végére érjek és letehessem, az utolsó néhány oldalon kiderülő dolgok egy részén sikerült teljesen ledöbbennem - egy másik részét végig sejtettem - és ezzel mégiscsak biztossá vált, hogy el fogom olvasni a folytatásokat. Remélem azok már jobban fognak tetszeni.

Sheenard, ha esetleg erre jársz, remélem azért nincs harag Majd írok olyan műveidről is, amik nagyon tetszettek. Szerencsére ezekből jóval több van

Attention! SPOILER ALERT!

Most olvastam a scifimagazin.hu-n, hogy a Stargate Atlantis 5. évadában lecserélik az expedíció vezetőjét. A Samantha Cartert alakító Amanda Tapping inkább saját sorozatával, a Sanctuary-vel szeretne foglalkozni, és a továbbiakban csak vendégszereplőként láthatjuk majd néha az SGA-ban. A bázis új főnöke pedig…. most kapaszkodjatok meg… Robert Picardo, alias Richard Woolsey! Na ez érdekes döntés. Mi lesz itt…

Wááá, ez mekkora volt már, csak úgy kapkodtam a fejem. Teal’c kontra Ronon, Teal’c és Ronon kontra Wraith-ek. És igen, végre valaki megjegyezte Teal’c-nek, hogy túl gyakran használja azt a bizonyos szót.

Eddig az évad legjobb része volt. Indeed.